A választási kampány végeztével, az új kormány terveit is megismerve a magyar egészségüggyel (betegekkel, betegségekkel) kapcsolatosan, le lehet vonni néhány szakmai következtetést. Ezek előrevetítenek néhány dolgot a magyar nép egészségi állapotának és egészségügyi rendszereinek várható tendenciáiról. Lássuk ezeket:
1. Magyarországon ténylegesen nem egészségügy és egészségpolitika van. Amit egészségügy alatt értünk, az a megbetegedett emberek gyógyítása (populárisan „betegségügy”), s az annak megfelelő szemlélet, hozzáállás, finanszírozás. Ez maximálisan gyógyszer (gyógyszerkassza) és kórház, de nem alapellátás központú, az esélyegyenlőséggel köszönő viszonyban sincs, nem veszi figyelembe az első ellátás hatékonyságát sem logisztikailag, sem minőségügyileg, azaz a mentő és sürgősségi ügy amúgy kurációcentrikus vonulata kikerült az élvonalból. Ugyanakkor a mai prioritások a profitorientált kuratív medicina (gyógyító orvostudomány) szemléletét és világképét tükrözi, vegyítve közgazdasági elemekkel (bizonyítékon alapuló orvoslás, hatástani csoportelvek, irányított betegellátás, etc.). A preventív (megelőző) medicina soha nem látott defenzívába szorulni látszik (a most vázolódó kormányprogramban például nyoma sincs ÁNTSZ, népegészségügyi programok nem kellenek, stb.), így nincs népegészségügyi koncepció, nincs elképzelés a magyar nép (nemzet) egészségi állapotának javítására. (Alapvetés, hogy az orvostudomány gyógyító és megelőző részből áll!) Majdnem mindenki, aki ebben a rendszerben keresi a kenyerét, a társadalombiztosítás GDP arányos ráfordítását kevesli – ráadásul ez gyakorlatilag csak a gyógyítást jelenti –, ami Magyarországon jóval az Uniós átlag alatt van (és jó néhány újonnan csatlakozott ország átlaga alatt is van). Körülbelül tized annyit fordítanak egy ember megromlott egészségének a helyreállítására a GDP-ből (250-300 Euro/év körül), mint az EU-ban, az USA-ban viszont kb. 15-szörösét. Ugyanakkor a magyar egészségügy mutatói – legalábbis amit ma egészségügynek neveznek – ennek arányában messze jobbak, hatékonyabbak, mint az amerikai egészségügyé. Az egészségügyre fordított pénzt tehát elsősorban a megbetegedett emberek gyógyítására fordítják, nem a megelőzésre. Ez utóbbi az OEP költségvetés mindössze kb. 1-2%-át teszi ki.
2. Éppen ezért ebbe a rendszerbe így több pénzt tölteni ineffektív, akár egy, akár több biztosítós rendszerről van szó, addig ameddig a megbetegedéseket kiváltó okokat nem csökkentjük, így a megbetegedések számát és a következménye halálozást sem. Ez a tevékenység interszektoriális és multidiszciplináris közegészségügyi/népegészségügyi feladatot jelent, a foglalkoztatási, a környezetvédelmi, a kereskedelmi, ipari, jogi, törvénykezési, stb. szférában, azoknak az életmódbeli, táplálkozásbeli, környezeti tényezőknek a megváltoztatást, amelyek a genetikai tényezők közbejöttével a krónikus, civilizációs betegségek kialakulását indukálják.
Ha a betegséget okozó tényezőket kiiktatjuk, vagy a hatásukat csökkentjük, azt elsődleges megelőzésnek hívjuk (primer prevenció). Ilyen például a cigaretta és az alkohol tartalmú italok bevételéből származó jövedéki adók növelése, az egészséges táplálkozás, a mozgás, az egészségre való oktatás facilitálása, a dohányzás elleni törvény betartatása, az élelmiszer-biztonság, a kémiai-biztonság szigorú kontrollja, stb. Oktatási, adó, szociális, hatósági, egyéb kereskedelmi, jogi feladatok is vannak e tekintetben. Ez volna az, amely eredményesen – ok-okozati összefüggés relációjában – hosszú távon csökkentené a megbetegedések arányát, azaz a morbiditást és a következményes mortalitást (halálozást) is, nem pedig maga az egészségügy, ahol már csak a letalitási (halálozási) arányt tudjuk csökkenteni. Elsődleges megelőzéssel oki „terápia” fejthető ki, így lehetne körülbelül 25-30%-al redukálni Magyarország lakosságának (korai) halálozását (ami extrém magas), és átlagosan az Uniós átlag 2-2,5-szereseolyan szív- és érrendszeri valamint daganatos betegségek esetében, amelyek a magyar összhalálozás közel 9%-ért felelősek!
Ezért tehát először logikai-szakmai alapon a prevenciós rendszerekbe kellene pénzt invesztálni, majd ezután megreformálni a kuratív ellátást (infrastruktúra, humánpolitika és finanszírozás), hogy a bekerülő kevesebb beteg ellátása megfelelő minőségű legyen mind tartalmi, mind infrastrukturális oldalról. (Vagy legalábbis egy időben kell elkezdeni a preventív és kuratív ellátói reformokat, mert reformokra a preventív – megelőző – medicina oldalon is szükség van, nemcsak a kuratív oldalon.) Ezzel szemben Magyarországon a finanszírozás jelenleg is úgy történik, hogy az nem preventív szemléletű, és miután az egészségügyet zömmel üzleti alapra szándékoznak helyezni (s a kuratív medicina nagy része piacorientált), ezután még inkább ez a tendencia fog felerősödni.
3. A jelenlegi 1-2%-os állami finanszírozás, amely a preventív medicinát illeti, részben az Országos Egészségbiztosítási Pénztárból, részben a Népegészségügyi Programból származik. Így az a név, hogy „gyógyító-megelőző ellátás”, szlogen szinten marad. Az ineffektív elosztó/ellátórendszeren belül – ha már egészségügynek nevezzük, ami így önmagában is ellentmondás, mint az egészségbiztosítás szó is, akkor – ez 98-99%-ban a gyógyításra fordítódik. Ez az arány önmagában sem helyes, és mint láttuk nem oldotta meg a problémákat. Ha ez tovább torzul, akkor a jelenlegi preventív eredmények is elvesznek. (A sok szempontból példának tekintett USA rendszer egyik vezető (kutató) Intézete a National Institute of Health, a Nemzeti Egészség Intézet, s ez sokat elárul arról, hogy a maximálisan merkantilista amerikai egészségügyi rendszer állami alapú, jól fejlett köz/népegészségügyi rendszert finanszíroz). Magának a finanszírozás arányainak a kialakítása is szakmai, területi lobby csoportok tevékenysége következtében alakult úgy, ahogy alakult, s ebben a finanszírozásban általában a „maradék elv”, és a restrikció érvényesül reálértéken 16 év alatt kb. 50%-al csökkent az összes egészségügyi kiadások összege forráskivonás. A legjobb példa erre a háziorvosi ellátás finanszírozása. A háziorvosok felülről zárt OEP finanszírozást kapnak a nekik leadott társadalombiztosítási kártyák függvényében. Ez az összeg az eme típusú finanszírozás bevezetése óta nem változik, tehát a háziorvosi vállalkozás nem vállalkozás, csak kvázi felülről zárt vállalkozás, nem teljesítményorientált, nem orientálja a háziorvost megelőzésre és reálértéken talán még többet csökkent, mint a fenti érték. Ennek következtében az egészségügyi alapellátás bázisának tekintett háziorvosi körzetek jelenleg 15%-a üres, a kollégák 50%-a vagy még több nyugdíjas korú. Területi egyenlőtlenségek vannak az ellátásban, egyes vidékeken nem lehet orvosokat találni, ami az esélyegyenlőség elvét sérti, az első orvoshoz jutás esélye is csökken, ami számos betegség esetében meghatározó a halálozást és a gyógyítás milyenségét illetően. Éppen ezért az alapellátás finanszírozásának megoldása kulcskérdés, és miután a háziorvosnak sok feladata van, teljesítményt csak akkor lehet tőlük várni, ha kellő finanszírozást kapnak. Jelenleg a háziorvos nem érdekelt abban, hogy preventív szűrőtevékenységet végezzen, mert azt nem finanszírozzák, adminisztratív munkája sok, szeptembertől még több lesz a különböző jelentési kötelezettségekkel. Erre egy külön primer, részben szekunder prevencióval foglalkozó prevenciós nővér volna az ideális, aki azt a primer prevenciós tervet, amely csak részben orvosi feladat, levenné a háziorvosok válláról. Ameddig ez a kérdés nem oldódik meg, addig-alapellátás, versus primer prevenció szinten lényeges előrelépés nem történhet. Annyi történt az elmúlt 16 évben hogy a háziorvosi alapellátás minőségét jelentősen fejlesztették (minőségbiztosítás), új típusú továbbképzések, de mindez megrekedt, s a praxisjog nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket miként a rendelők privatizációja sem. Jelenleg ez az alapágazat válságban van, és egy háziorvosi rendelőben dolgozni semmivel sem jelent többet, mint egy bármilyen más szolgáltató fodrász, cipőfelsőrész kisiparos, szabó, vagy esetleg bizonytalan paraméterekkel dolgozó természetgyógyász, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi nagyságrendekkel többet keres (bizalmi és szociális tőkevesztés az egészségügyben a pénzügyi mellett).
4. A természetes módszerek elterjedése az egészségügyben oda vezetett, hogy a prevenciót, amelyet az orvosok nem nagyon tekintettek magukénak – hisz elsősorban gyógyító orvosokról van szó –, megpróbálta kisajátítani magának az un. „szelíd” gyógymódokkal dolgozó természetgyógyászat. E miatt nagyon sok sarlatán került a rendszerbe, sok beteg került ki az ellátórendszerekből, és ezek nemhogy a minőség javulását, hanem a romlását idézték elő. A kellően kontrollált természetes alapú módszereknek természetesen megvan a helyük szigorú orvos-egészségügyi kontroll mellett, de nem helyette. Éppen ezért addig, ameddig a háziorvosi, családorvosi, alapellátás nem újul meg, hatékonysága csökkenni fog, egyrészt azért, mert a háziorvosnak sem ideje, sem pénze, sem energiája nem lesz a preventív tevékenységek kifejtésére, nem beszélve arról, hogy a gyógyító tevékenység kivitelezése is nehézségekbe ütközik. Így manapság már hallunk, olvasunk híreket csődbement háziorvosi körzetekről.
5. A fekvőbeteg ellátás területi eloszlása egyenetlen, fővároscentrikus, finanszírozása lobby- és politikai csoportok érdekeinek van kitéve, éppen ezért jelenleg szétszabdalt, nem koncentrált. Ez vonatkozik mind a járóbeteg, mind a fekvőbeteg ellátásra. Ha tehát ebbe a rendszerbe belenyúlnak anélkül, hogy az alapokat megváltoztatnák finanszírozási és infrastrukturális szinten, akkor a hatékonyság csökkenni fog, hiszen kevesebb centrumba összevonva, kevesebb szakember lesz (esetleges béremeléssel is ritkítva az egészségügyi szakemberek számát), aki ellátja a betegeket. Ez nem okoz döntő áttörést, csak elodázza a szorító humán-politikai és infrastrukturális valódi reformokat, és miután a preventív szemlélet nem érvényesül, a megbetegedési arány ugyanolyan lesz, így a relatíve rosszabb minőségi, de jobb kihasználtságú mutatókkal dolgozó kórházakban, mint ma. Noha körülbelül az esetek egyharmadát ambulanter is el lehetne látni. Ám sehol sincs nyoma a járóbeteg rendelők privatizálásának – csak csökkentésének –, a csoportpraxisnak, a kétpólusú forgórendszeres szakorvos működésnek, stb., kizárólag a kórházak vannak célkeresztben. Így a minőség rovására mehet a dolog, ugyanis ugyanannyi vagy több beteget, rosszabb feltételek között, kevesebben fognak ellátni, így a hibák száma is nőhet (műhiba perek)! Az összevonások (kapacitáscsökkentés) esetén az esélyegyenlőség elve súlyosan sérül, miután kevesebb kórházat kívánnak működtetni, éppen ezért a mentőállomások és a sürgősségi osztályok szigorú logisztikai rendjét jól kell megszervezni, hiszen az első orvosi ellátás elérhetősége, és a centrumba való szállítási idő nő, ami csökkenti a túlélés, illetve gyógyulás esélyeit (közismert falu-egészségügyi kutatásokból a vidék relatíve hátrányos helyzete a definitív gyógyító ellátás szempontjából, s különösen igaz ez a stroke-ra, kardiovaszkuláris betegségekre, stb.). Éppen ezért nagyon fontos a mentőállomások és az alapellátási központi ügyeleti rendszerek összevonása járóbeteg ambulanciákkal, hiszen így a duplikát, triplikát vizsgálatok száma csökkenthető, ha a körzeti orvossal a mentőorvos is kivonul, a szállítási idő csökken, az elérhetőség, az első ellátás ideje javul, logisztikailag tehát csökkenteni lehet a duplikát, triplikát laboratóriumi képalkotó és egyéb vizsgálatok számát is, és egyáltalában a beteget megterhelő vizsgálatokat – summa summarum a hatékonyság nőhet. Az effektivitást nagyban javíthatja a nem akut, krónikus, például onkológiai betegek centrumokban történő magas szintű szakmai ellátása, ami a nemzetközi standardok alkalmazását, jelentős megtakarítást, és jobb minőséget tesz lehetővé. Azonban cseppet sem fog csökkeni a morbiditás és a mortalitás, ezzel csak a letalitás, viszont nő a túlélés.
6. Az orvos-beteg találkozások száma Magyarországon hagyományosan magas. Ez köszönhető a szocialista rendszer orvosi egészségügyi ellátási doktrínájának, nevezetesen az, hogy szigorúan orvos lássa el a beteget minél hamarabb, ami önmagában egy minőségi törekvés volt a háborús évek felcserei és fogászai, szülőotthonai után, ezért is képeztek nagyon sok orvost, és egy időben volt is relatíve túl sok orvos Magyarországon. Ma azonban az elöregedés, elvándorlás és a hibásan csökkentett létszámú képzés miatt ez nem így van. Ám Budapesten négyzetkilométerenként egyes orvosszakmák képviselőjéből több van, mint Brooklynban.
Nos visszatérve és visszautalva részben a természetes alapú megelőző módszerekhez, fontos volna csökkenteni az orvos-beteg találkozások számát, de nem feltétlen vizitdíjjal és gyógyszertérítéssel, hanem az egészséges életmódot célzó megelőző módszerekkel és programokkal, amelyeket a már fent említett alapellátás részét képező prevenciós nővérek is ki tudnak fejteni. Ezek beépítése és finanszírozása a rendszerbe sokkal hatékonyabb lenne, mint a lakosság terheit közvetlenül növelő vizitdíj bevezetése, amelynek nem titkolt célja nemcsak az orvos-beteg találkozások számának a csökkentése, hanem a bevétel elhanyagolható növelése. Ettől a co-payment-től a rendszer nem szilárdul meg, a paraszolvenciát nem váltja ki, senki nem jár jól.
7. A regionalizáció és az uniós kapacitások kihasználása a jobb elérhetőség érdekében, a határontúli területeken fekvő betegek oda-vissza szállítása, az elérhetőség, sürgősségi centrumok és kórházak jobb kihasználtsága, hiszen közismert, hogy Magyarországon a határmenti régiók hátrányos helyzetbe vannak ellátási szempontból, ugyanis a nagy centrumok zömmel a határon kívülre kerültek, ezért ezek kapacitásának igénybevétele fontos lenne, azaz az uniós országokkal és a leendő uniós országokkal harmonizációban kellene fejleszteni ezeknek a régióknak, jelen esetben határmenti régióknak az egészségügyi ellátást, mind alapellátási, mind járóbeteg ellátási, mind sürgősségi, mind mentőorvostani, logisztikai szempontból.
8. Ha valóban üzleti alapra helyezik az EGÉSZ egészségügyet, akkor a preventív szemlélet teljes egészében elvész a magyar orvos egészségügyből, pedig az állami felelősségvállalás kell, hogy maradjon, amelynek letéteményese az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat – melyet éppen most lehetetlenítenek el –, holott az Európai Unió országaiban az ilyen típusú szolgálatok megerősítése folyik a preventív szemlélet jegyében. A medikusok USA-beli különbözeti vizsgájának kb. 30%-a is e tananyagból kerül ki. Az Eu-ban vannak csak igazán népegészségügyi programok (járványügyi-kémiai-környezeti-foglalkozásegészségügyi-biztonságiak, hogy csak a legfontosabbakat említsem) jelentős WHO támogatással és elvárással. Az, hogy csak hatósági munkát végezzen ez a szervezet, amit a megelőzésre állítottak fel, nos ez luxus.
A preventív szemlélet nemcsak erről, hanem a komplex megelőzésről szól, s ezt az 1991 évi törvény feladatává is teszi, s csak éppen akkor került vissza az egészségvédelem és egészségfejlesztés a szolgálat feladatai közé! Nem beszélve a szekunder prevencióról, a nővérek bekapcsolódásával a sok epidemiológiai feladatról, s ekkor a korszerűsített laboratóriumi munkát még nem is említettük. Ez a rendszer – miután a közigazgatási rendszerhez tartozik –, és az országos intézetek kivételével dolgozói köztisztviselők, a közigazgatási „reform” révén további leépítésekre számíthatnak, amelyet az ÁNTSZ már nem tud elviselni. Az ÁNTSZ jelenleg is a teljesítőképessége határán dolgozik. Elöregedett szakembergarnitúrával nem tud megfelelni a korszerű többes feladatainak, magyarul, ha ezt a rendszert nem fejlesztik – amelyet fejlesztettek fiatal szakemberekkel 1991 és 1994 között és 1998 és 2002 között a köztisztviselői modell alkalmazásával –, akkor további egészségromlás várható, és a rendszer nem tud eleget tenni az uniós feladatokból származó kötelmeinek sem. Nem beszélve arról, hogy a magyar nép egészségének védelmére így a tisztiorvosi rendszer ezzel a jelenlegi elöregedett szakorvos- és szakembergarnitúrával alkalmatlanná válik feladatának ellátására. Ennek igen fontos és súlyos kutatási, továbbképzési és képzési követelményei vannak a szakvizsgarendszer és a BSc.+MSc. rendszer bevezetésével, amely kulcskérdése a magyar egészségügynek.
A háború előtti magyar tisztiorvosi rendszer mintául szolgál a skandináv országok egészségügyi rendszereinek, együtt a több biztosítós egészségbiztosítási rendszerekkel, amelyeket ma is alkalmaznak a skandináv országokban az akkori magyar modellre alapozva, s melynek alapjaihoz nyugodtan vissza lehetne nyúlni ma is, miként az 1991-es törvény is visszanyúlt. Ennek a rendszernek a fenntartása és fejlesztése ésszerű keretek között rendkívül fontos a preventív megelőző biztonsági tevékenységek, a szakhatóságú kontroll-laboratóriumi vizsgálatok tekintetében is, melyet mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unió országaiban különböző modelleknek megfelelően alkalmaznak. (Az ún. New Public Health, új köz/népegészségtan és a régebbi harmonizációja, miután az átmeneti állapotban levő társadalmak a volt szocialista országok esetében még nem teljesen piaciak a körülmények, de már nem az államszocialista rendszerre jellemzőek.) Ebben az állapotban különösen fontos a megelőző hálózati rendszer tevékenységének fejlesztése is a leépítések helyett, hiszen ezzel ennek elsorvasztásával esetleg a jövőt élhetjük fel, ha nem törekszünk a morbiditás és a következményes mortalitás csökkentésére. A korszerűsítés és a reform értelemszerűen nem leépítést és restrikciót kell, hogy jelentsen, mint ebben az esetben az ÁNTSZ rendszerében várható és történt az elmúlt években. Ennek prioritásnak kellene lennie minden kormányprogramban, nem csak népegészségügyi program szinten, hanem a rendszer tisztítása, fenntartása, és finanszírozása érdekében a „fűnyíró elv” elkerülésével, és a területi, illetve minőségi elvek alkalmazásával. (Megjegyzendő, hogy Magyarországon már a Kiegyezés előtt legendásan magas volt a polgárosodással, a közigazgatásba menekülő dzsentriréteg alkalmazásával a köztisztviselői réteg, amit robbanásszerűen súlyosbított a trianoni béke után az elcsatolt területekről beáramlott többszázezer köztisztviselő és közalkalmazott). E sorok írója sem születhetett volna meg e nélkül.
9. Magyarországon az egészségügyi ellátás színvonala egyáltalában nem rossz, a műszerezettséget kell javítani, az ápolás minőségét és körülményeit úgyszintén, az orvosok bérezését meg kell oldani, különben a maradék el fog vándorolni, és nevetve ki fogják fizetni azokat a tandíjakat, költségeket, amelyeket az állam annak idején az ingyenes első diplomával felvállalt. Egy orvos képzése évente összességében körülbelül 10-12 millió forintba kerül (amelyet egy angliai orvosi bérből nevetve egy év alatt vissza tud fizetni).
Magyarországon elsősorban a szolgáltatások minőségével, azaz az ápolással és a hotelszolgáltatásokkal (egy ágyas szoba, színes TV, ápolásminőség, ételek, stb.) – amik nagyon fontosak bizonyos mutatók tekintetében – van l probléma, ezeket lehet elsősorban tőkebevonással javítani. Magyarországon a kiemelt centrumokban a minőségi szolgáltatások ma is elérhetőek a betegség és gyógyszer központú „lopakodó” privatizáció kapcsán („spontán” privatizáció), de más alapon is, sőt erre korábban is volt lehetőség. Az ún. elkerülhető halálokok, amelyek az ellátórendszer minőségének indikátorai, nem is nagyon térnek el a szomszédos országokétól! Ezzel szemben a korai, 0-64 év közötti a halálozás – ami komoly népegészségügyi probléma – még ma is magas Magyarországon, ami a preventív szemlélet hiányát jelenti mind a lakosság, mind az orvos-egészségügyi személyzet részéről, noha az úgynevezett epidemiológiai krízis már oldódni látszik a 90es évek vége óta.
10. Magyarországon a kiemelt centrumokban is alulfinanszírozott a rendszer és rugalmatlan, melyen muszáj változtatni. A legmagasabb szintű befejezett regionális ellátást nyújtó Orvos- és Egészségtudományi Centrumokban is, hiszen a tancélos betegstruktúra, hosszabb ápolás miatt ez eltérő az orvosképzés miatt.
11. A magyar egészségügy gyógyszercentrikus, ami követő magatartást jelent, melyet megelőzésre kellene lecserélni.
12. Az egészségügy jelen formájában tehát nem egészségügy, hanem ahogy populárisan szokták mondani „betegségügyi” és „gyógyszerügyi” központú, s ez valóban reformra érett, de mindenek előtt bérreformra.
Miért is? A gyógyszerközpontúság leginkább nem a megelőzést szolgálja, vagy csak néhány százalékban (tercier prevenció), ami egyes betegségek következményeinek, szövődményeinek megelőzését (harmadlagos megelőzés) is szolgálja, de nem fogja okozni a megbetegedési arányok csökkentését, hanem „csak” palliatív (tüneti) gyógyítást eredményez, így mint egy ördögi kör, önmagába visszafordul az egészségszféra, azaz a megelőzés egészségügyön kívül marad, és a megelőző szemlélet is kívül marad, azaz lényegi előrelépés nem érhető el.
13 A skandináv államokban sikerült radikális népegészségügyi programokat keresztülvinni, mivel kb. 40 évvel ezelőtt keringési betegségeket illetően ezen országok a világ élvonalában voltak. Így 15-20 év alatt jelentősen csökkentették a morbiditást és a következményes mortalitást széles, nagy elterjedtségű népbetegségek esetében (kardio- és cerebrovaszkuláris betegségek) esetében.
14 A mortalitást csökkenteni igazából nem is lehet csak az ápolási körülmények javításával, a jobb műtéti technikákkal, stb., hanem a letalitást (a halálozást), bizonyos betegségek szövődményeinek csökkenését, de ez elenyésző még mindig ahhoz képest, amekkora az erre fordított GDP arányos ráfordítás. Ebből is következik tehát, hogy a preventív szemléletű egészségügyre kellene áttérni, amely igazából nem is ezen egészségügy része, hanem amit korábban említettünk, az interszektoriális és multidiszciplináris népegészségügy része (preventív + kuratív medicina). Ma egészségpolitikai szinten ez utóbbira koncentrálnék, a neoliberális-piacorientált „egészségpolitikára”. (korán jelentkező látványos „jó-érzést” okozó megelégedettségi elemek miatt, taktika hívei). A preventív szemléletű orvosok-epidemiológusok tudják az egészségügyi mutatók elemzésével áttekinteni az ún. népegészségügyi ciklusok elemzésével segítséget adni a döntéshozóknak a népegészségügyi szintű egészségpolitikai döntésekhez. Ezeknek természetesen része az ellátó rendszerek átalakítása, az infrastrukturális fejlesztés, a hatékonysági és minőségügyi mutatók mérése, és a finanszírozás is.
15 Szlogen és közismert, hogy az egészség nem az egészségügyben keletkezik és nem is ott vész el. Az egészségügynek mindössze 10-15%-ban van szerepe – a rendszerek fejlettségétől függően – a betegségek kialakulásában, és éppen ezért világos, hogy kondícióinak javítása legfeljebb ennyiben javíthatja egy ország egészségi állapotát. Az egészségnek társadalmi, környezeti, szociális, életmódbeli, például táplálkozási és genetikai összetevői vannak, azaz kb. 90%-ban ezektől függ egy ország egészségügyi állapota. Ezekkel lehet a morbiditást és a következményes mortalitást csökkenteni, és csak átlagosan11%-ban az egészségügyi rendszerek (biztosítás, kórházak, stb.) átalakításával, pedig csak a letalitást csökkenteni. Az előbbi a primer prevenció, aminek a hatékonysága 15-30% – a mortalitáscsökkenést illetően.
A preventív és kuratív ellátás határán mozog a szekunder prevenció a szűrések mindig célzott populációra vonatkoznak. A szekunder prevenció hatékonysága 5-7%-, s míg a szekunder prevenció 5-10 év alatt már látható és értelmezhető egészségnyereséget valamint látható profitot okoz az elmaradó kezelések, ápolás és gyógyszerek kapcsán, addig a primer prevenció mindezt hosszabb idő alatt 15-20 év alatt teszi meg sokkal hatékonyabban és magasabb arányban (stratégiai cél).
Rövidtávon tehát csak a kuratív medicina taktikai céljaira koncentrálva ezen új politika „tűzoltó” jellegű munkát végez – miután maga a gyógyítás is – identitászavarral küzd, megfelelő infrastruktúra és bér, illetve humánpolitika (komplex, az oktatással harmonizált!) nélkül nem lehet hatékony. Az már csak hab a tortán, hogy az oki jellegű alapokra nem építkezne (népegészségügyi programok nem kellenek, az ÁNTSZ a túlélésért küzd, etc.). Fel kellene vállalja a komplex nép/nemzetegészségügyi politikát, mert anélkül a reform „fél lábon” fog állni a prevenció elveinek érvényesítése nélkül. Felelős kormány nem nélkülözhet távlati stratégiai terveket, a populáció egészének egészségi állapotának javítását, a megbetegedési, illetve következményes halálozási mutató javítását, ami azért sem lesz könnyű, mert az öregedő lakosságból egyre több „beteg” keletkezik és jut be az ellátórendszerbe, rontva az amúgy sem jó halálozási mutatókat. Egyes szociológusok felvetették, hogy a nyugdíj korhatár kitolásával és a népegészségügyi programok negligálásával tulajdonképpen a nyugdíjbiztosítás tehermentesítése várható – ami jelenleg sincs egyensúlyban –, mivel a születéskor várható átlagos élettartam most is alig haladja meg a nyugdíjba vonulás időpontját (kevesebb nyugdíjas, kevesebb államháztartási teher. A fenntartható fejlődés biztosítása alacsonyabb életkorral, kevesebb népességgel, restrikciós pályán? Szemben egy fejlődő felfelé ívelő pályán haladó nem alkalmazkodó követő, hanem preventív modellben biztosított fenntartható fejlődéssel és javuló egészségügyi mutatókkal?
16. Az orvos-beteg találkozások számát kell csökkenteni leginkább az indokolatlan ügyeleti és ügyeleten kívüli területi hívások számát, de ehhez inkább a preventív intézkedések megtétele szükséges, mintsem a lakosság anyagi terhének növelése. Ha nincs hatékony prevenció, az orvos-beteg találkozások száma tovább nő, s ez egy újabb „circulus vitious”. Főleg ez utóbbiról esik szó anélkül, hogy a „business” szót kimondanánk, ami még a szekunder prevencióra is érvényes lehet szemben a preventív medicina „non profit” jellegével, ámbár a szekunder prevenció a kuratív és a preventív szféra határán mozog.
17. A magyar orvosképzés piacképes, jó színvonalú elméleti alapokat ad, amit a kifejezetten erős természettudományos alapok és az orvosképzés koncepciója mutat évtizedek óta. A magyar orvosok jólképzettek, és magasan jegyzik őket Európában. Ez minden deklinálódás ellenére igaz. Üzlet lehet tehát az Orvostudományi Egyetemek, illetve Karoknak a fejlesztése. Nem kellene áldozatul essenek olyan reformelképzeléseknek, amelyek a minőség ellen hatnak. Kulcskérdés a tőkebevitel az orvostudományi képzésekbe, ehhez megfelelő műszereket és megfelelő személyzetet is kell biztosítani, és a siker kulcsa adott – ez evidencia – ezen a szinten is. Ez a háború előtt is így volt, és ezekre a hagyományokra nyugodtan lehet támaszkodni, mint gyökerekre, amelyektől nem kell radikálisan eltérni.
18. Regionalizációs elképzelések: Ennek kapcsán egyes régiókban szó van az Orvostudományi Egyetemek, a megyei kórházak, sőt a járóbeteg ellátás összevonásáról. Ez elhibázott koncepció. Minőségügyi képzési szempontból igen, de megfelel a redukált kapacitáscsökkentési, ellátási elvárásoknak.
Miért is? Az, hogy a járóbeteg ellátást beillesztik egy megyei, vagy városi kórház funkciói közé teljesen logikus. Forgó rendszerben kell, hogy működjenek a szakemberek. Az, hogy szakorvosi rendelőintézetek vannak helyes dolog, de teljesen helytelen olyan városban, ahol vannak megyei kórházi vagy klinikai ambulanciák, de!
Megint a szemléletnél maradnék. Nem feladata az oktatás és a kutatás (a medikusok oktatása) egy komplex betegellátó rendszernek, amelyekben a prevenciós elvek alkalmazása is kevéssé van jelen. Megfelel viszont a magas szintű betegellátásnak. (A megelőző jellegű ismeretek oktatása a medikusképzésben is töredéke a kuratív rendszerekének.)
Ugyanakkor az orvosképző helyek feladata a legmagasabb befejezett szintű ellátás nyújtása, kutató- és oktatómunka teljesítése a gyógyítás mellett, amely teljes egészében más szemléletet és más kapacitást igényel, mint csak a betegellátás. Amikor a gyógyító ellátás kapacitására gondolunk, akkor is helytelen ez a szemlélet, hiszen a legmagasabb szintű befejezett ellátáshoz a legmagasabb szintű képzés, oktatás is kell, hogy csatlakozzon a kutatás mellé. Ezeket csak úgy lehet végrehajtani, hogyha a „high-tech” berendezések és a „high-tech staff” (személyzeti állomány) áll rendelkezésre. A kettőt összemosni nem lehet az egyetemi oktatási, kutatási feladatokkal. A kórház gyógyításra, az Egyetem és karai oktatásra + kutatásra, esetünkben + gyógyításra valók. (Éppen ezért nonszensz a Kutatóegyetem koncepció is, mert egy Egyetem attól Egyetem, hogy kutat, a mi esetünkben gyógyít is, és nem főiskola, ahol csak oktatnak.) Nem attól lesz Kutatóegyetem, hogy extra akadémiai támogatást kap. A Főiskola oktat, az Egyetem pedig emellett még kutat is, ezért a Kutatóegyetem kifejezés is önmagában „contradictio in adiecto”, tehát ún. ellentmondás. Különösen így van ez az egészségügy területén, és különösen így van ez a regionalizációs tervek ilyen formájú összemosásában és nem elkülönítésében, hiszen minőségi oktatáshoz, gyógyításhoz, és a mi estünkben kutatáshoz differenciálni szükséges és nem egybemosni, miként az Orvos- és Egészségtudományi Centrumok speciális oktatáscentrikus finanszírozását és a hosszabb ápolási időt is akceptálni kellene.) Amikor tehát regionalizációs tervekről és regionális centrumokról beszélünk, akkor a gyógyító ellátás kapacitásainak összevonásában, logisztikai rendszerében el kell választani a járóbeteg szakellátások és kórházak összevonásának rendszerét az Egyetemektől. Élesen el kellene különíteni, hiszen a feladatok – mint a fentiekben láttuk – különbözőek. A magas szintű megyei központok fölött az egyetemi városokban ott kell legyen az oktatást és kutatást magában foglaló Orvos- és Egészségtudományi Centrumok integráló szellemi kapacitása, amelyek speciális finanszírozási, anyagi feltételeknek kell megfeleljenek. Amikor tehát az ilyen jellegű fúziók szóba kerülnek, akkor nem szabad elválasztani a minőségi követelményrendszert – mely oktatás, kutatás, gyógyításra irányul – a gyógyítás igen magas szintű követelményrendszerétől. A kettő azonban nem mosható egybe már csak finanszírozásilag sem, hiszen az orvosképző helyek finanszírozása az OEP mellett az Egészségügyi Minisztériumtól (szakorvosképzés) és a Művelődésügyi Minisztériumtól –fejkvóta- származnak, míg a kórházaké kizárólag az OEP-ből. A kettő tehát nem mosható egybe. Még reform, vagy restrikciós tervek esetén sem.
19. Magyarországon megbukott az irányított betegellátási modell abban a formában, ahogy kezdeményezték, nos ez most újra fölrémlik más formában egy újabb adminisztratív réteget beiktatva, s az amúgy is kevés meglévő felhasználható pénzt tovább csökkentve. Akkor, amikor szükség volna az oktatókapacitás növelésére és fenntartására, akkor amikor végre felismerték azt, hogy az orvoshiányhoz vezető utakhoz a bepótlás elengedhetetlen, akkor az utánpótlást, az input oldalt növelni kell. Akkor, amikor lehetőség nyílik arra végre, hogy nemcsak mennyiségi, hanem minőségi oldalon is növeljük a 15 éve tartó mélyrepülést olyan értelemben, hogy nemcsak a felveendő orvostanhallgatók létszámát, hanem a minőséget is lehet szelektálni a szó jó értelmében, akkor a kapacitásszűkítés tragikus következményekkel jár az orvosutánpótlást illetően, ami nemcsak a gyakorló orvosokra vonatkozik, az orvosképzésben részt vevő egyetemi oktatókra is. Oktató szakemberek nélkül nem lehet orvosokat, ápolókat képezni az Egészségtudományi Karokon sem. Ennek restrikciója messzemutató következményekkel fog bírni a lakosság egészségi állapotára, és az ellátás, és a képzés minőségére is. Végre két éve növekszik a felveendő orvostanhallgatók száma, mert valóban fenyegető orvoshiány lépett fel az EU szívóhatása, és a demográfiai mélypont következtében, a bérek hihetetlenül alacsony volta és más szektorok szívóhatása miatt (gyógyszercég képviselők) is. Ezért a bérek felzárkóztatása elengedhetetlen és szükségszerű a prevenció területén is! Az új elképzelések sokkszerű üzenetet jelentenek a prevencióval foglalkozók részére is!
Ugyanakkor éppen most kellene egy preventív jellegű megközelítés, amely segítséget adhat abból a szempontból, hogy hatékonnyá válhasson a rendszer, viszont a rendszer csak akkor válik hatékonnyá, hogyha a megelőző jellegű intézkedéseket is végrehajtják (újabb „circulus vitious”), és megindul az orvosutánpótlás, és az orvosképző utánpótlás is. Magyarországon vannak példák arra, hogy osztályokat kellett bezárni Nyugat-Magyarországon, mert orvosaink elvándoroltak az Unióba (pl. mint Szlovéniába) a magasabb orvosbérek miatt. Ellátási hiányosságok fognak fellépni nemcsak az alapellátásban, hanem a szakellátásban és a fekvőbeteg ellátásban is, ha nem történik előremutató intézkedés, és csak rövid távú tűzoltó intézkedéseket tesznek meg kapacitáscsökkenéssel a bérjellegű juttatások felzárkóztatása nélkül! Hibás logika a humánerőforrás torzulásához és minőségi problémákhoz fog vezetni. Nem véletlen a német és mediterrán országok orvoshiánya. Nem véletlen az angol és német nyelvű képzés expanziója Magyarországon.
Sokaknak igazuk van abban, amikor azt mondják az egészségügy olyan, ahol hiány van, de egyben pazarló gazdálkodás is folyik ezért a jelenlegi rendszer valóban átalakításra szorul („pénzbeöntés” és kifolyás), ezért a jelenlegi infrastruktúrába betett minden fillér X%-a nem hasznosul – kifolyik és újra hiányt termel. Ezért szükséges a teljes gyógyító-megelőző ellátás infrastrukturális és financiális átalakítása. De miután az egészségügyben beteg emberekkel foglalkoznak és nem egészségesekkel, az egészségtől a betegségig tartó hosszú folyamatnak csak a végső állomása ez („out-put”).
A hálapénz, amelyet egy MDP határozattal 1951-ben építettek be az orvosok és az ápolók bérébe, most köszön vissza. A hálapénz tartja össze jelenleg ezt a működő rendszert, noha szociológiai felmérések szerint a hálapénzzel az orvosok kisebb töredéke találkozik. Miután korábban jeleztük, hogy a háziorvosoknál ez elenyészett, néhány fekvőbeteg szakmában és privatizált szakmában viszont masszívan jelen van, illetve néhány helyen, ahol már valódi privatizáció történt, nem szükséges. A paraszolvencia eliminálása abszolút szükségszerű, hiszen megalázó és létbizonytalanságot szül, továbbá az életmodell pályába nem épül be nyugdíj és ellátási rendszerek kapcsán sem. Ezért a paraszolvencia kiiktatása egyetlen egy módon lehetséges, a megfelelő orvosbérek kialakításával, ami részben sajnos létszámcsökkentéssel, centralizációval, illetve invesztícióval történhet meg, a biztosítási rendszer átalakításával, a közalkalmazotti bértáblák átalakításával és fejlesztésével, egyébiránt elsősorban a fiatalok nem fogják megtalálni a számításaikat, és még nagyobb mértékben elvándorolnak. Abban az esetben, ha elvándorolnak, egyszerűen nem lesz, aki ellássa a beteg embereket Magyarországon. Arra várni, hogy bepótlódnak a szomszédos országok magyar lakta területeiről már késő, mert már megtörtént, hiszen több mint 2.000 diplomát honosítottak az elmúlt 16 évben, akiknek jelentős része tovább ment nyugati irányba. Ezután már csak olyan idegen ajkú szomszédos országokból jött orvosokat várhatunk, akiknek a kiképzése, átképzése, és magyar nyelven való kommunikálása a betegekkel, hosszú éveket vesz igénybe. A reformok másik alapja, alfája és omegája itt kell, hogy kezdődjön, és elsősorban nem strukturális, hanem bérfinanszírozási átalakításokkal.
De elengedhetetlen a preventív szemlélet is, mert a betegségek 95%-a, amikor tünetmentes, lappang, látens, megelőzhető elsődleges megelőzéssel, és részben a másodlagos megelőzéssel „kezelhető” ezen krónikus civilizációs betegségek esetében nos eme hosszabb lappangási idő alatt a betegségek, illetve a magas kockázatú egyének és populációk azonosíthatók a fenotípusosan negatív (tünetek nélküli) páciensek, a genomikai elváltozásokban gazdag „hozamú”, hosszú látencia periódus alatt. Így e betegségek nagy része jóval könnyebben, korábbi stádiumban és olcsóbban megelőzhető lehet (nem alakulnak ki).
Az egészségügy gyakorló oldaláról az emberben már megjelent betegségek kiszűrésével közelítik meg ezt a kérdést. Nos ezekben az esetekben, ha a rendszerbe beáramló betegek számát nem csökkentik, akkor a kapacitási-finanszírozási rendszert hiába alakítják át, legfeljebb néhány százalékos egészségügyi/pénzügyi nyereség lesz, ugyanakkor meg van a lehetősége annak, hogy az ellátás színvonala csökken. Ha viszont csökkentenék a beáramló betegek számát, ahhoz valóban lehet akár egy szűkülő kapacitás mellett is, ám ahhoz sokkal kevesebb beteget (morbiditást) kell ellátni, így a kettőt párhuzamosan kellene indítani (reform a prevenció + kuráció kapcsán).
Az Orbán kormány készített népegészségügyi programokat, koncepciókat, de nem rendelt hozzá elég pénzt, ugyanakkor az egészségügy finanszírozáshoz nem nyúlt hozzá. Most fordított a helyzet, nincs népegészségügyi program koncepció, viszont a finanszírozást meg akarják változtatni. Kis magyar paradoxon fordítva van, mint a világon máshol. A szociálisan érzékeny kormányok pénzüggyel foglalkoznak, megelőző programok helyett társadalmi, gazdasági, egészségügyi, politikai alapon, míg a konzervatívok széles népegészségügyi koncepcióval jönnek elő pénzügyi tervek helyett?
A rend és „rend(szer)csinálást” tehát a megelőzéssel kellene kezdeni, a primer prevencióval, annak a helyzetbe hozásával, finanszírozásával, utána a gyógyítás finanszírozásának és infrastruktúrájának reformjával, de mindennek a kulcsa, amit viszont muszáj szükségszerűen meglépni az elszívó hatás következtében, a tisztességes orvosbérek kialakítása. Ennek hiányában nem jó a rendszer, ha nem lesz, aki benne dolgozzon. A magyarországi 160.000 Ft havi orvos-átlagbér Szlovákiában 280.000, Csehországban 400.000, Angliában pedig jóval 1 millió forint fölött van. Még Lengyelországban is magasabbak az orvosbérek. Amíg ezt nem lépik meg, beszélhetünk bármiről, az mind látszatintézkedés! Ha nem lesz, aki végrehajtsa még azt sem, hogy a letalitást csökkentsék (és emellett a morbiditást sem tudják csökkenteni), az EU konform életminőség-javításról, az egészségben leélhető életévek javításáról, és egészségnyereségről nem is beszélve, akkor az egész kérdés okafogyottá válik, mert a meglévő rendszer átalakítását sem lehet végrehajtani szakemberek híján. Csak az ápolás javítása önmagában nem is szakmai, hanem pénzkérdés, és középkáder kérdés (olcsóbb persze!), ami valóban a tőkebevonást jelent, a minőségi feltételek javítását, amelyek közül az egyik legfontosabb a hotelszolgáltatás, ami viszont – nem szakmai-egészségügyi kérdés – „business”, ugyanakkor ez az orvosszakmai színvonalat fogja csökkenteni. Az igazság az, hogy ameddig meg nem hal valaki a rendszer hibái miatt – döntéshozó politikusi hozzátartozó körből –, addig nem valószínű, hogy a szükségszerű paradigmaváltás bekövetkezik. (Felcser-képzés kell nekünk, vagy minőségi-elit orvosképzés? Megbecsüljük –e az orvosokat? Hazárdőr lépés nem emelni az orvos egészségügyi béreket, vagy karcsúsítani a rendszert a meglevők átcsoportosításával akkor, amikor a rezidens doktorok már most is röghöz kötöttek.)
20. Az Európai Unióba törekvő, ill. jelen levő országok között Magyarország egyedülállóan egy határokon átívelő nemzetegészségügyi programot hajthatna végre, ugyanis „par excellence”, önmagával határos. Romániában és Szlovákiában rengeteg adattal rendelkezünk a határokon túli magyarok egészségügyi állapotáról akár regionálisan, de mindenféleképpen lehetőség van nemzetegészségügyi program létrehozására. Erre használatosak a regionális uniós pályázatok. Ennek nyomát se látni, bár korábban sem lehetett. Elemezni, összehasonlítani kellene akár regionálisan is az ott élő magyarok egészségügyi helyzetét is, ami a magyar nemzet egészségéhez vezető út egyik állomása lehetne. A határokon átívelő regionalizáció keretében az egészségügyi ellátórendszerek, a logisztikai útvonalak kihasználása, a megelőző programok létrejötte a régiókon belül, a hasonlóságok és az eltérések például táplálkozás, életmód, demográfiai, egészségügyi ellátás kutatása, felhasználása, stb. kapcsán. Ez valóban egy interaktív politikát jelent, amikor nem csak a nép, nem csak az állampolgárok, hanem a nemzet egészségének a helyreállítása folyik. Úgy tűnik azonban, hogy senki nem akarja figyelembe venni az epidemiológiai, statisztikai adatokat, senki nem akar ezekkel dolgozni a prevenciós intézkedések kapcsán, nem is hallottunk – korábban sem – még nemzetegészségügyi programról (csak néhány félresikerült nemzet orvosáról való kommunikációt), amelybe aztán egyik pártunk jelesül bele is bukott. Nem látjuk az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megelőzési funkciójuk megerősödését.
21. Önmagában véve egy ezzel foglalkozó Népegészségügyi Minisztérium (vagy Nemzetegészségügyi Minisztérium) létrehozása fontos lenne (ÁNTSZ hálózatra építve), de minimum e hálózat megerősítése szükséges volna, amely koordinálná a megelőző intézkedéseket, és azokat a pozitív példákat, amelyeket általában nem vesz át Magyarország. Jelen esetben szükséges volna átvenni – stratégiai okokból is – a fenntartható fejlődés pozitív és előremutató céljainak megvalósítása miatt.
Lehetőség lenne arra – hiszen egyetlen kormány sem kormányzott még 2 x 4 évig Magyarországon a rendszerváltás óta –, hogy folytassanak bizonyos népegészségügyi intézkedéseket választási ciklusokon átívelve a kontinuitást felismerve az egészségpolitikában. Sajnos a szocialisták kormányzásai alatt mindig, érdekes módon restrikciókra kell, hogy sor kerüljön az egészségügyben is. (Hogy is van ez a szociális érzékenység?)
A választási kampányban, meg az azt megelőző periódusban történő államkassza kiürítés és osztogatás kapcsán, éppen ezért megint nem lesz rá lehetőség, hogy végigvigyék azt a népegészségügyi programot, amelynek önmagában véve nagyon jó célkitűzései kontinuusak voltak a FIDESZ és a szocialista kormány között, azonban a szocialista kormány alatt kiesett belőle a pénz, e következő koncepciójában viszont elveti a véghezvitelét! Ellentmondást, micsoda ellentmondás!
Gyakorlatilag erre nem koncentrál senki, hanem csak az egészségügy látványos és piaci részeire. A valódi megelőzésre, a betegségek számának csökkentésére nincs pénz, sőt erre koncepció sem látszik. Vannak „renegát” szocialisták, akik azt tartják szem előtt, hogy a primer prevenciós elvek előtérbe kerülése általában szociálisan érzékeny kormányok alatt megy végbe, a liberálisok alatt pedig mindig restrikciós elvek érvényesülnek. Nos ők talán tehetnének valamit, van viszont a pártfegyelem, ami übereli a szakmai érveket – ami orvosok esetén elgondolkodtató – nem azonos ezzel, de bűnös, pl. a szakszervezetek érdekérvényesítő képességének hiánya.
Éppen ezért a magunk részéről az orvoshiánnyal kapcsolatos pesszimista fejtegetéseinket csak meg tudjuk „fejelni” azzal, hogy ha így folytatódik a dolog, egyre több beteg ember jut egyre kevesebb orvosra esetleg csúcsminőségű kórházakban. Populációs szinten ez azt jelenti, hogy a tömegek között ugyanannyi vagy több beteg lesz (az elöregedés kapcsán több), plusz a rendszerváltás kedvezőtlen hatásai (foglalkoztatás csökkenés, lemaradás, életszínvonal zuhanás, esélyegyenlőség csökkenés!) következtében – ezek 15-20 év távlatában most fogják éreztetni a hatásukat – ezt is kevesebb orvos fogja gyógyítani. Gyakorlatilag egy szűkülő pályán mozgó olyan betegségügyi rendszer lesz, amelyben nem működik a valódi megelőzés, a megelőző szemlélet hiányzik, éppen ezért a népesség átlagos egészségügyi állapota, amely javulásnak indult az elmúlt években – spontán folyamatok következtében –, mint például az epidemiológiai krízis megállása az antihipertenzív szerek piaci alapú bevezetése miatt – megint rosszabbodni fog. Némiképpen várható, hogy olyan genetikai betegségek, amelyek környezeti tényezők által indukáltak, mint például a rák, stagnálni vagy tovább fog növekedni.
Az egészségnevelés-oktatás – amelyről sokat beszélünk – nem fog működni. Régi bevált sémák, horizontális felvilágosító programok erőltetése, amelyekről 60 éve kiderült, hogy hatástalanok, szintén nem lesznek hatékonyak, mint a horizontális felvilágosító programok – ámbátor erre megy el az ún. Prevenció finanszírozás legnagyobb része, ami gyakorlatilag teljesen hatástalan. Ezzel szemben az egészségnevelés leghatékonyabb rendszere a vertikális – az óvodától az egyetemig – felmenőrendszerű egészségtan oktatás, egészségjavítás, egészségfinanszírozás, egészségnevelés, az egészség, mint érték felismertetésével nem valósul meg.
Valódi megelőző, radikális intézkedések nélkül az ún. finanszírozási reform légvár azon a néhány százalékon, amellyel esetleg a letalitást lehet csökkenteni, azonban valódi népegészségügyi- és megelőző jellege nem lesz, a betegségek száma nem csökkenthető, az ellátás minősége megfelelő orvos- és ápolólétszámmal nélkül nem orvosolható, tehát a helyzet, amely olykor jobbra fordult, most várhatóan ebben a formában rosszabb lesz. Ez olyan dolog, minthogyha valaki elkezdené építeni a házát és a tetővel kezdené az építkezést a falak és az alapok felépítése nélkül.
A prevenció és a gyógyítási gyakorlat, a terápia, a kuratív és a megelőző medicina egysége alkotja a Medicinát, ettől a szemlélettől nem lehet elszakadni és elfelejteni. Jó példa erre az Egyesült Államok, ahol évente több ezer dollárt fordítanak az emberek egészségére átlagosan. Igen, de 40 millió embernek nincs biztosítása, nagyrészük dohányzik, elhízott és alkoholista, viszont az Egyesült Államok lakosságának ez a 40 millió ember körülbelül 15-20%-át teszi ki, s ez statisztikákban kiegyenlítődik. Sokkal ineffetívebb a rendszer, mint a jelenleg is működő magyar rendszer. Ugyanakkor balanszírozza ezt a jól működő népegészségügyi/közegészségügyi rendszer.
A medicina kuratív oldala profitorientált, ezzel szemben a preventív medicina soha nem az, s ezt nem szabad elfelejteni.
Természetesen a paraszolvenciájának ebből a rendszerből el kell tűnnie. Ezt alapvetően a bérek rendezésével lehet megtenni. Egy társadalmi szempontból viszonylag relatíve kis csoportról van szó. Egyre kevesebben vannak azok az orvosok, akik megfelelő módon tudják munkaerejüket regenerálni. Ha a bérkérdés nem oldódik meg, a ma már végzős orvosok 60%-a, a szakorvosok 80%-a az Unióban gondolkodik, s közben a „Ratkó”-genráció nyugdíjba vonul! Ezt addig muszáj megtenni ameddig nem késő. (S, hogy meg lehet tenni, azt a közgazdász, jogi szférában dolgozók bérei már mutatják.)
A reformoknak tehát előretekintőknek kellene lenniük, nagy részét nem is a jelenlegi egészségügyön belül kell elképzelni, hanem az egészségügyi szektoron kívül, miként a betegségek keletkezésének az okait is ott kell keressük.
Éppen ezért a magunk részéről egyáltalában nem vagyunk optimisták.
Egészségügyi szempontból a szocialista kormányok mindig szűkkeblűen bántak a határontúli magyarokkal, nincs okunk feltételezni, hogy jelen esetben ez másképp lesz akár egészségügyi szempontból is, amelyeket még a FIDESZ és az előző jobboldali kormány sem tett meg, pedig felismerte azt a lehetőséget, hogy potenciális „pool”-t jelentenek Magyarország gazdasága és fenntartható fejlődése szempontjából, ezért ezt is prioritásként kellene kezelni, mi több nemzetegészségügyi program szempontjából.
Az egészség kérdése tehát elsősorban nem, vagy nemcsak az egészségügy kompetenciája, hanem nemzeti ügy, pártsemleges, konszenzus kérdése. Nem a szolgáltató rendszeren áll vagy bukik, és nem is várható el ettől az egészségügytől az egészség fejlesztése. Ez a prevenció, a népegészségügy feladata, de inkább a nemzetegészségügy, ami viszont nem horizontális módszerekkel, hanem vertikális módszerekkel hatékony egészségnevelési szinten kezelhető. Kialakult egészségképpel rendelkező tömeg egészségképe már kevéssé alakítható, viszont genomikai szinten látszólag egészséges emberekben is felfedezhetők már eltérések, amelyek a magas kockázatot jelentik. Ezeknek a fejlesztése és managelése viszont kőkemény népegészségügyi feladat, amely hosszú távon az egészségi állapotot pozitívan fogja befolyásolni. A fentiek nem teljesülése, illetve ellehetetlenülése esetén fölösleges egy fillérrel több pénzt is beleölni a rendszerbe, mert kizárólag a gyógyítás effektivitása fog nőni – ami nagyon fontos –, de populációs szinten egy fikarcnyit nem fognak javulni a népegészségügyi mutatók.
A molekuláris és genomikai szemlélet a megelőzésben is jelen kell legyen, nem lehet az egészet csak üzletnek tekinteni. A jelenlegi elképzelések lecsupaszított gazdasági kérdésként kezelik a valóban gazdasági kérdéseket is feszegető kuratív medicina finanszírozását és infrastruktúráját, viszont – akár egy, akár több biztosítót hoznak létre – egyik sem nevezheti magát egészségbiztosítónak, legfeljebb betegsegélyezőnek, vagy betegellátónak, így tehát ha oki beavatkozás nem történik, a társadalmi hasznosulás nem jön létre, bármilyen átalakulás történjék is meg, a paradigmaváltás elmarad, a rendszerek hiába alakulnak át, esetleg termelnek hasznot (valakinek), ha a kiváltó betegségokozó tényezőket nem szüntetjük meg, akkor az egész dolog a jéghegy csúcsán marad (fenomenológia), és virtuálisan működik, s akkor joggal elmondhatjuk, hogy a nagy tömegek számára nem marad semmi más, mint: „sors bona nihil aliud”.
Pécs, 2006. június 13. |
|
Pontos idő
