Olvasva a magyar sajtó reagálásait a 2006 évi költségvetésre, szembeötlik, hogy a rendelők fenntartására 7,2 milliárd forinttal kevesebbet szán a kormány, de az OEP büdzséjét némileg emelik. Közismert, hogy a magyar egészségügybe és ezen belül az Orvostudományi Egyetemeknek az OEP általi finanszírozásába is egyrészt pontszámredukcióval, másrészt az inflációval, ma reálértékén, az 1990 évi szintnek kb. az 50 %-a jut! Az előző kormányok egyike sem tudta meglépni azt, hogy ezekben az ágazatokban működő közalkalmazottak (oktatás, egészségügy, közigazgatás, stb.) és részben a köztisztviselők bérviszonyait megváltoztatta volna! Helyre tette volna azt a bérszínvonalat, amelyet az 1940-es évek végén csökkentettek ötödére (közalkalmazottak és köztisztviselők), s melyet egy párthatározattal, (hogy majd a kisebb fizetésből, olcsó árak mellett mindenkinek jut majd elegendő) azaz a Marx-tétel értelmében mindenkinek a szükségletei szerint jut helyette valami. (A szükségleteket természetesen más határozza meg.) Ha az akkor elvett bértömeget ma évi viszonylatban kivetítenénk, akkor kb. egy ötszörös fizetéssel, de még mindig akkor is csak az uniós átlag 60-70 %-ával viszont mindenki elégedett lenne.
Különösen így van ez az egészségügyben. Az egészségügyben, ahol a különböző kimutatások szerint a bérek az újonnan csatlakozott volt „szocialista” országok közül a legalacsonyabbak.
Egy akadémiai tanulmány szerint, pl. amely összehasonlította a csatlakozó országokban a teherautósofőrök, autóbuszsofőrök fizetését az orvosokéval, Csehországban 2,5-szeres egy orvos átlagfizetése a fent említett sofőrökének, míg Magyarországon a sofőrök átlagfizetése magasabb, mint az átlagos magyar orvosfizetés. Nem beszélve arról, hogy a kezdő orvosok (rezidensek) és a PhD. hallgatók bére, akik nemcsak az egészségügyben dolgoznak, nagyjából a minimálbér körül van. A most precedensértékű orvos próbaperekből kiderült, hogy az uniós csatlakozás után az ügyeleti díjakat teljes munkaidőként kell finanszírozni. Perek tömkelege várható, ami kb. 40 milliárd forintjába fog kerülni az országnak.
Amikor eurokomformitásról beszélünk és beszélnek, pl. a Művelődési Minisztériumban és csak eurokomform oktatási formákat engedélyeznek, ugyanakkor a nem eurokomform ügyeleti ellátás megvalósulása ténykérdés. Szelektív tehát a kormány eurokomformitása. Míg a Magyar Akkreditációs Bizottság és az Oktatási Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium egyes tisztségviselői eurokomformitásról beszélnek, ugyanakkor az Egészségügyi Minisztérium részéről már nem eurokomform a bérek, ügyeleti díjak kifizetése sem. Nem kettős, hanem többszörös mérce elve alkalmaztatik számos más területen is az egészségügyben.
Az orvosok fizetésébe 1951-ben egy MDP párthatározattal szintén beépítették a paraszolvenciát, továbbá az emigrált, ill. elhurcolt orvosok pótlására megindították a fogorvosképzést (korábban a fogászképzést) és nagy létszámú évfolyamokat vettek fel egészen a ’90-es évek elejéig, az orvosképzésben. A mennyiségben gondolkodó kommunista rendszer az ágyszámokat és az orvos tömeget is így tekintette.
A rendszerváltás körül részben a bevándorlással (Erdélyből és Kárpátaljáról) azok az orvosok, akik jelentős számban eljöttek Magyarországra, azoknak egy része tovább is ment. Így ténykérdés, hogy 2000-ig kb. 2.000 fölötti orvosi diplomát nosztrifikáltak ezekből az országokból Magyarországon, megfosztva ezzel részben az erdélyi magyarságot orvosaitól, ráadásul ők részben tovább is mentek.
Az 1990-es évek közepére annyira redukálták a magyar orvosképzést, hogy a Budapesti Egyetemen (SOTE), kb. 300, a vidéki egyetemeken kb. 130 főt vettek fel és bocsátottak ki évente – ami mintegy 700 orvosnak felel meg pro/év (!) – azzal a felkiáltással, hogy sok az orvos, csökkenteni kell a képzést. (A korátlagot persze nem nézték, sőt most sem, amikor újra vannak ilyen hangok, a most így is túltermelt közgazdász szférából. Nem számoltak azzal, hogy az orvostársadalom elöregszik, hogy a „Ratkó generáció” lassan nyugdíjba vonul, nem számoltak az Európai Unió elszívó hatásával, nem számoltak az orvos-látogató szakma népszerűségével, a 30 %-os pályaelhagyással, az új Felsőoktatási Törvény biztosította másoddiplomák lehetőségével, párhuzamos képzésekkel, és nem számoltak azzal, hogy jelenleg a felmérések szerint a végzett orvosoknak a 66 %-a próbálná ki magát szívesen külföldön, de leginkább nem számoltak azzal, hogy az uniós átlag orvosbér 10-15-20-ada az otthoni béreknek!
A helyzet tragikus.
Ugyanis eddig is volt orvoshiány, csak ez egyrészt a háziorvosi rendszerben jelentkezett, ami jelenleg is 13 %-os, azaz kb. 700 körzeti orvosi állás betöltetlen Magyarországon (a védőnőkről nem is beszéltem), akik nagyon fontos szerepet játszanak az orvos mellett. És egyes kórházi osztályok, főleg a nyugat-magyarországi megyékben veszélybe kerültek az orvos-elvándorlás miatt, hiszen a közeli Ausztriában 15-szörös bérért dolgozhatnak, ha bírják a nyelvet. Márpedig a fiatalok egyre többen bírják a nyelveket, hiszen csak nyelvvizsgával vehetik át a diplomájukat.
Másrészről egyenlőtlen volt az eloszlás, pl. fogorvosokból soha nem volt elég az ország keleti részein, viszont Budapesten a fogorvosok sűrűsége, nem beszélve a határszéli városokról, nagyobb mint Brooklynban. 1995-ben, amikor magam az egyik vidéki egyetem oktatási rektorhelyettese voltam, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem egyik vezetője leírta, hogy orvos túlképzés van Magyarországon (sic), teljesen vakon, előre nem látva, és meg kell szüntetni az egyik vidéki orvosegyetemet leírva Pécset, vagy Debrecent. Ez akkor akkora felháborodást keltett, hogy országos szinten az akkori ellenzék lobby szinten interpellált a Parlamentben és végül is ezt a törekvést, amely évekig fel-felröppent, sikerült megakadályozni. Közben megkezdődött a mechanikus, fűnyíró elv szerinti kórházi ágyszám-leépítés (10.000 ággyal), amit utóbb beismert a Miniszter is, hogy hiba volt, hiszen az OEP finanszírozást semmiféleképpen nem csökkentette ez, hiszen az OEP nem ágyszámot finanszíroz, hanem teljesítményt. Erre is reflektáltunk akkor, de senki nem figyelt oda. Előre jeleztük egy tanulmányban, hogy orvoshiány lesz Magyarországon látva az Unió okozta elszívó hatást, látva azt, hogy a „Ratkó generáció”, akik nagyjából ’48 és ’56 között születtek, nyugdíjba kényszerülnek, s látva a csökkenő jelentkezési létszámot az orvosképző helyekre. Látva az akkor mélyen levő, most már emelkedő születéskor várható átlagos élettartamot, felhívtuk arra a figyelmet, hogy miután az orvosképzés igen jó gazdasági befektetetés angol, német nyelven is, újabb kapacitáskiépítés volna szükséges, pl. a Dunántúlon, nevezetesen Szombathely vagy Győr került szóba egy kisebb egyetem létesítésére. Az akkreditációs feltételek teljesítése – főleg az egytemintegráció idején – nem lett volna egyszerű, de aztán megint bekeményítettek, így ez a dolog egyenlőre nem került napirendre.
Ma, mindenesetre Magyarországon négy orvos-képző hely van, az ötödik a korábbi OTKI/HIETE volt, posztgraduális szereppel. A posztgraduális képzés természetesen és jogosan visszakerült az egyetemekre.
A fele akkora Szlovákiában is négy orvosképző hely van, a durván kétszer akkora lélekszámú Romániában 13, ahol évente 5.000(!) orvost bocsátanak ki, tehát nagyjából hétszer annyit, mint Magyarországon. Ugyanakkor ezekben az országokban is próbálkoznak az angol, német nyelvű képzéssel, sőt francia nyelvű képzéssel is. A francia nyelvű képzésnek Magyarországon létjogosultsága nincs, lévén nem frankofon ország. Még az olasz nyelvű képzés is felmerült.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy most, amikor látva a közelgő krízisszituációt, emelik a képzési kapacitást a képzőhelyeken, az orvosegyetemeken, nincs utánpótlás, azaz nincs aki oktasson, és akik jelentkeznek nem ütik meg azt a szintet, ami kívánatos volna. Nincs utánpótlás orvosból, kevés az orvos a fentebb vázolt okok miatt. A fizetések még rosszabbak az egyetemeken, mint a kórházakban, pedig régen az értelmiségi pályák csúcsát jelentette egyetemi oktatónak lenni. Tehát nem lesz kivel és kit, és főleg milyen minőségben oktassunk, különösen néhány hiányszakma területén – laboratórium, közegészségtan, patológia, mikrobiológia, igazságügyi orvostan, hogy néhány olyan kulcsszakmát említsek, amelyeknek nemzeti specifikuma is van –, nem beszélve a uniós elvárásokról! De mindez nem elég! A felvételi vizsga adta minőségi rosta elvét is elvették az Egyetemektől. Az orvosi szakma alulfizetettsége miatt az orvosegyetemekre jelentkezők száma tovább csökken, így a merítési „pool”-ja kisebb, és egyre rosszabb az orvosképzés színvonala, mert lassan mindenkit, aki jelentkezik muszáj fölvenni, különben a fejkvótát nem tudják kihasználni!
A Pécsi Tudományi Egyetemen Miniszteri Biztos tevékenykedett a nagy gazdasági-pénzügyi hiány miatt, s így restrikciók voltak. A Pécsi Egyetem hiányának az oka egyszerű. Az állami ígéretek be nem tartása a XXI. századi színvonalú Szívcentrum befejezésére hitelt vett fel az Egyetem, melyet aztán a kormányzat nem fizetett ki ígéretei ellenére, továbbá az OEP finanszírozás immár második évi megnyirbálása, holott figyelembe kell venni, hogy egy orvosi egyetemnek mindig a regionális, befejezett, legmagasabb szintű ellátást kell nyújtania, tehát azokat az eseteket, amelyeket nem tudnak megoldani a városi, megyei kórházakban, azokat az Egyetemen kell megoldani, továbbá a tancélos betegek miatt hosszabb ápolási idő is van, ha speciális orvosképző helyről van szó, – aminek a fenntartása állami feladat. Privatizációs törekvések is felmerülhetnek sok esetben, de egy állami Egyetemet kultúrállamokban nem illik privatizálni. Privatizálni lehet közkórházakat, de egy orvosképző helyet, amelyet akkreditálnak és minőségi standardjai, továbbá doktori Iskolái vannak merő álom, miként álom az is, hogy egy állami orvosegyetemi képzőhelyet összevonjanak egy közkórházzal, hiszen a közkórház feladata az oktatás, viszont egy orvosegyetemi klinikának a feladata a legmagasabb szintű gyógyítás mellett az oktatás, kutatás és a főorvosi garnitúrának az utánképzése és képzése. Miután egyre inkább kevesebb orvos képződik, lefelé szűkülő restrikciós spirált „sikerült megteremteni”, egyre kisebb a választék és a merítési „pool”, egyre nagyobb kompromisszumokat kell tenni a felvételi minőséget illetően. Mára a felvételinek a lehetőségét is elvették az egyetemektől, így az orvosi egyetemektől, az orvosi karoktól is. A normatív finanszírozás pedig a minőség ellen hat, a rossz tanulók egyetemen való benntartásával. Az új Felsőoktatási Törvények zavaros viszonyokat teremtettek a felsőoktatásban, például az Orvos- és Egészségtudományi Centrum értelmezésével is, amelyet a különböző orvosegyetemek másképpen értelmeztek, van ahol siker, van ahol bukás ez a történet. A lefelé szűkülő restrikciós spirál következtében nincs utánpótlás nemcsak a kórházakban, hanem az egyetemeken sem, sőt olyan szakmákban, mint pl. szülészet, nőgyógyászat, sem tudják betölteni a régiókban levő helyeket, amely jelzésértékű.
Jelenlegi formájában a rezidensi rendszer elhibázott, legalábbis elemeiben. A rezidens doktorok létbizonytalanságban vannak, nem tudják hová kerülnek 2 év után. A rezidentúra első éve egy elnyújtott szigorló év, ami alatt az első éves rezidens sokat felejt a megszerzett tudásából – és így túl hosszú. A második év bizonytalanná teszi a rezidenst (szerződésük nincs), hogy két évig az állam fizeti a képzését, utána a munkahely, azonban nem tudhatja hol fog dolgozni, amikor családalapítás idején állnak ezek a fiatal emberek, hogy hol kapnak majd helyet (a régióban), például Mosonmagyaróváron, Győrben, Budapesten, vagy Veszprémben stb., főleg ha családot kívánnak alapítani, ez bizonytalansági tényező. Két évig az alma máterben maradnak a képzőhelyen, utána pedig ki tudja, hogy hová kerülnek? Teljes a létbizonytalanság, a röghöz kötöttség, rugalmatlan az oldalirányú átjárhatósága a rendszernek.
Az egyik legnagyobb problémát szakterületünk, a Közegészségtan (ma Megelőző Orvostan és Népegészségtan) jelenti, amelynek az utánpótlását eddig az oldalirányból beáramló kollégák jelentették. Nos, ha kevesebb az orvos, kisebb a bázis, egyre kevesebben jönnek primeren a rendszerbe, ahol több száz orvos hiányzik az ÁNTSZ rendszeréből, nem beszélve a több száz felügyelőről, s egyre több embert bizonytalanít el a humánpolitika csődje! Ma nincs tisztiorvosi vizsga, tehát akik bekerülnek más szakvizsgával vagy szakvizsga nélkül, egyből az apparátusba és döntési pozícióba kerülnek mindenféle ismeret híján, így keletkezhetnek szakmailag inkompetens, hibás döntések. A ráépített szakvizsgák rendszerét egy szakmai lobby éppen most szeretné megszüntetni, ami pedig kulcsfontosságú a területünkön a Foglalkozás-orvostan területén, hiszen az oldalirányból beáramló szakemberek, ha könnyedén meg tudják szerezni egy relatíve nem rigid rendszerben szakképesítésüket ráépítve, ne kelljen újra egy második alapszak-képesítést szerezzenek, ezzel nem a minőséget védjük, hanem nehézségeket támasztunk. Képesek –e a feladatokat ellátni? Ez várható akkor, amikor eurokomfomitásra hivatkozva – miután az Unióban nincs ráépített szakvizsga – próbáljuk ezt utánozni. Vissza szeretnék utalni az elejére, az ügyeleti díjakra. Az vajon eurokomform? Lényeg az, hogy az Európai Unió nem szab direktívákat, vannak elvárásai és Magyarország „mintatanuló” és „jó tanuló” volt mindig, amikor Szerbia vagy Moszkva utasításait leste, akkor is sokszor első volt végrehajtani azokat most úgy tűnik, hogy a brüsszeli elvárásoknak is eleget kíván tenni nem törődve saját érdekeivel és értékeivel. Ugyanakkor a kémiai biztonság, a járványügyi biztonság, környezet-egészségügyi biztonság kiemelt elvárás az Unió részéről, hiszen olyan országokba, ahol ez nem megfelelő, nem fogja engedni a dolgozóit és a tőkét (tőke sem megy ilyen helyekre). Ezeknek a biztosítása viszont, pont az ÁNTSZ feladata, ahol már városi intézeteket is be kellett zárni egyes helyeken szakemberhiány miatt, nevezetesen orvoshiány miatt.
Azt az orvosképzési formát viszont, amelyet a korábbi hygiénikus orvosok jelentették és a valamikori Szovjetunióba képezték őket, (jelenleg is van ilyen) és van az Amerikai Egyesült Államokban is (Johns Hopkins University), s az egyedüli szakember utánpótlást jelentheti a népegészségügy tragikus orvoshiányára, meg kívánják „fúrni” csak azért, hogy ne X vagy Y egyetem indítsa el egyéni, személyes ambíciótól vezérelve. A helyzet több mint tragikus, sőt tragikomikus. Rövidlátással sikerült elérni azt, hogy a csökkenő létszámú orvos generációval, akik amúgy is nagyrészt elhagyják a pályát és emigrálnak, ha nem is véglegesen, de öregedő orvos generációkban körülbelül tíz éven belül, ha a jelenlegi trendek és tendenciák nem változnak, körülbelül 10.000 orvos hiányával kell számolni. Orvoshiány van viszont Angliában és Németországban, így orvosaink oda fognak menni, ide hozzánk vélhetőleg magyar ajkú orvosok nem nagyon fognak már jönni csak idegen ajkúak, akik többé-kevésbé megtanulnak majd magyarul, ám a képzésük nagyon sok esetben kívánnivalót hagy maga után, ami viszont az ellátás színvonalának a romlásához fog vezetni. Kiszámítható folyamatok ezek, azonban, s ha a megoldást megtalálnák, amit pontosan tudunk és amire minden kormány a rendszerváltás óta milliárdokat költött, tanulmányokra, hogy mi is az oka a paraszolvenciának és az orvoshiánynak?
Szimplikifálva és teljesen egyszerűen azt lehet mondani, hogy a pénz hiánya, a tisztességesen megfizetett orvos, aki újra tudja termelni a munkaerejét, megfelelő szinten tud élni ahhoz, hogy másnak megfelelő szinten tudjon gyógyítani, nagyon egyszerűvé válik a kérdés, meg kell becsülni és meg kell fizetni az orvosokat és az egészségügyi dolgozókat, nem úgy mint az Magyarországon történik. Vonatkozik ez az egészségügy többi szereplőire is. Amennyiben tehát a megfelelő szintű egészségügyi bérezés és az orvos bérek rendezése megtörténne, akkor biztos, hogy fiataljaink legfeljebb módszereket mennének tanulni Nyugatra, tanulmányutakra mennének és nem a meggazdagodás, az élet megalapozása reményében (lakás, ház, autó) jutnának ki külföldre, kizsarolva magukat a hétvégi ügyeletekkel, az egy hónapos éjszakai ügyeleteknek a felvállalásával, mely periódus alatt többet keresnek, mint az egész havi, sőt utóbbi esetben az egész évi fizetésük. A probléma megoldása tehát – bármennyit beszélhetünk is róla – az el kell dönteni végre, hogy meg óhajtjuk tartani, fenntarthatjuk -e a fejlődést, aminek persze demográfiai oldalai is vannak, vagy sem, meg akarjuk e fizetni az orvosokat, s főleg a fiatalokat, vagy sem? Hozzunk e létre olyan szociális rendszert mint Franciaországban is van és működik egyedül Európában a legjobban, egy relatíve jó korösszetételű országot alkotva, vagy sem? Meghozzuk e ezeket a bérlépéseket legalább ennek a rétegnek az esetében, vagy hagyjuk, hogy szétessen, összeomoljon ezzel együtt a fejlődés és az ellátás. Gyanítom, addig ameddig valamelyik érintett potentát vezető, döntéshozó pozícióban levő ember rokona nem fog meghalni orvoshiány, vagy ellátásbeli hiba miatt, addig nem fog történni semmi Magyarországon, sőt szomorú az a rövidlátás, hogy most is az egészségügyön és a felsőoktatáson próbál spórolni a kormány, pont azon a felsőoktatáson, amelynek komoly tőketeremtő ereje van maradnék itt az orvos-egészségügyi felsőoktatásnál. Addig, amíg ilyen restrikciós szemléletű politika van, addig ameddig elbocsátásokkal akarják megoldani a problémát, (ha ez nem az orvos és az oktatói apparátust érinti teljesen egyetértek), mert minden egyetemen van még mindig bújtatott munkanélküliség főleg az adminisztratív és a gazdasági apparátusokban, ahol valóban jelentős létszámredukciót lehet elérni addig nem jutunk előre.
Az általános országos szinten felduzzasztott közigazgatási apparátust szintén megnyirbálhatnák, ebben sincs különösebb kivetnivaló, hiszen a magasabb béreket csak kevesebb köztisztviselőnek és közalkalmazottnak lehet fizetni. Azonban az, hogy olyanok, akiken emberélet múlik, akiken az ellátás minősége múlik és minden fejlesztés csak virtuális, mint a sürgősségi ellátás, vagy a logisztikus rendszere a mentőállomásoknak, hogy az orvos-egészségügynél maradjak, addig ameddig ezt nem oldják meg, nem történik semmi, addig ameddig ezekből próbálnak kicsavarni további és további milliárdokat, nem fog működni a rendszer, sőt összeomlik. Ha nem lesz fizetés – és ennyire egyszerű a dolog, minden összes további dolog szofisztikál és zavaros magyarázatot jelent –, vagy megfelelő bérezés, a probléma egészen végzetessé válhat. A magyar egészségügyet egyébként egyrészt a benne dolgozók lelkesedése és tulajdonképpen a hálapénz tartotta életben eddig. Amikor azonban az időről-időre megújuló támadások miatt a társadalmi megbecsültség sincs meg, sőt a különböző szakmák, preferenciák között az orvos, valahol a tizedik, tizenharmadik helyen szerepel, akkor ne várjuk azt, hogy a még mindig világhírű magyar orvosképzés oly sokáig fenn tudja tartani önmagát, ne várjuk azt, hogy el tudja látni az embereket NB. A Kádár rendszer elődje (Rákosi rendszer), mint értelmiséget és polgárt, az orvost ideológiai ellenfélnek tekintette, a Kádár rendszer megtűrte, de nem támogatta, mert volt olyan periódus, amikor a tűrés is csökkent, és az így a dialektika értelmében a tűréshatár is. Ha az egyetemeken identitászavar van és a gazdasági kényszer előbbre való, mint a beteg gyógyítása és az oktatás-kutatás fejlesztése, és ha a professzoroknak elsősorban gazdasági tevékenységgel kell foglalkozni, a felduzzasztott gazdasági apparátustól a rettenetes adminisztratív papírmunka, a közbeszerzések által lassított rendszerváltás előttire emlékeztető vegyszer-, műszerbeszerzéseket, és az OEP-től kapott pénzből fejleszteni muszáj, a havi 8-10 ügyeletet vállaló orvosoknak törvényellenesen keveset fizetnek (a szabadnapok kivétele nem szabályozott), ha az Egészségügyi Minisztériumtól kapott pénzt nem a posztgraduális képzésre költik, míg a hallgatók után kapott pénzt, amely a normatív finanszírozást jelenti, pedig a minimum szinten való felhasználásra használják, s ezen akut problémák és hiányok ellenére az adminisztratív apparátus évente többször jutalmat kap munkájáért, s ha a koncepció egy restrikciós spirál mentén való túlélés, akkor mindez a minőségi képzés, kutatás, gyógyítás ellen hat.
Oktatókat kellene eltartson, e helyett egyes egyetemek 1.000 fő körüli gazdasági hivatali apparátust tartanak el(!), akikre egyetlen fillér finanszírozást nem kapnak sem az OEP-től, sem az Egészségügyi Minisztériumtól, sem az ÁNTSZ-től! Akkor, ha a Gazdasági Hivatal dolgozói jutalmat kapnak 100 milliós nagyságrendben a tavalyi év nyarán, a Miniszteri Biztos érkezése előtt, a több milliárdos deficittel küzdő Egyetemen akkor, amikor számos olyan vezető és vezetői pótdíj van ami teljesen fölösleges akkor, amikor 13., 14. havi fizetést kapnak a Gazdasági Hivatal dolgozói, akikre finanszírozás nem érkezik sehonnan, akkor ne lepődjünk meg nagyon azon, hogy ez az Egyetem az állatorvosi lova a magyar egészségügynek. Tudnánk több orvost képezni, ha több volna az oktató, de az egyre csökkenő színvonalú felvettek gyakran megdöbbentő járatlansága, tudatlansága, attitűdje, hozzáállása nem teszi lehetővé még nagyobb ráfordítással sem a minőségi képzést, így valóban hiába tennének több több pénzt a rendszerbe, az hatástalanul elfolyna más irányba.
Valamikor a ’80-as években azt mondták, hogy kis, tanulócsoportokat kell létrehozni, azaz egy oktatóra minél kevesebb hallgató jusson az intenzív foglalkozás érdekében. Hol vagyunk már ettől? Ma azt számolgatják, hogyan lehet embereket kell elbocsátani, mert túl sokan vannak? És az orvosképzés? Amely, vegyük tudomásul, hogy elitképzés, de tömegképzéssé vált, így a színvonalból is értelemszerűen engedni kell. Hová lesz? Magyarországon egy egyetemi tanár, akár 16-18 órát is oktathat hetente (1 órára 3 óra felkészülést ad meg a nemzetközi irodalom), így csak az oktatási összterhelés 50 óra fölé emelkedik hetente. Ez egy főiskolai szintnél is gyengébb oktatási nívót jelent, ami az orvosképzésben megengedhetetlen. És mi lesz akkor a különbséggel, a kutatással, ami az egyetemi létet jelenti? Viszont az orvosképzéshez is kellenek orvosok és kellenek oktatók. Ceterum censeo az orvosképzés és alkalmazás jelenlegi bajainak oka a pénz hiánya, és hiába próbálnak meg privát tőkét bevonni. A privát tőke tulajdonképpen elsősorban a közkórházakba juthat. Bajainkat tovább tetézi a központosított közbeszerzés lassú, korlátozott, rugalmatlan formája, a korrupció melegágya. Egyetemeknek emiatt éves szinten becslések szerint több százmillió forint a vesztesége, főleg az informatikai eszközök terén. Hogyan is van ez? Adunk, hogy másoknak is jusson arányosan belőle, de arányosan kevesebb, jóval kevesebb hasznosítható, mert vélhetőleg kapcsolatrendszeren, és jóval drágábban realizálódik a vásárlás a piaci áraknál. A négy Orvosi Egyetemnek a fenntartása, kistafírozása, rendbetétele pedig pályázati pénzekből történhet, ugyanakkor az Egészségügyi Minisztériumnak és az Oktatási Minisztériumnak lenne a feladata.
Az Oktatási Minisztérium azóta sem érzi magáénak az egészségügyet amióta odakerült hozzá (Felsőoktatási Törvény 1997.). Az Egészségügyi Minisztérium nagyon nem kapkod utána, időnként a miniszter elejt egy-egy szót ezzel kapcsolatosan, hogy esetleg visszakerülnének az orvosegyetemek az Egészségügyi Minisztériumhoz, azonban pénzhiány esetében ez sem oldana meg semmit.
Az orvostudományi képzőhelyek két szék között a pad alá kerültek, helyesebben három mert az OEP is itt van. Igazából pedig ők a zászlóshajói a magyar orvosképzésnek, rajtuk is múlik, hogy lesz e elég orvos.
Jelenleg a helyzet meglehetősen rossz, sőt annál is rosszabb mint ami lehetne, ugyanis a folyamatokat nem ismerték fel a kormányzati tényezők, hogy nem a restrikció, hanem a prosperálás irányába kellene előmozdítani az orvosi egyetemeknek és az orvosképzésnek és az orvos-létszámnak és a képzés minőségének az ügyét (pl. angol, német nyelvű képzés).
Döntés nélkül nem megy, el kell dönteni, hogy mit szeretne a kormányzat. Nem feltétlenül gazdasági fejlődés függő ez a dolog, hiszen lehet prioritásokat kitűzni, az egészségügyi képzés-oktatásnak, az orvosképzésnek úgy tűnik, hogy prioritása utoljára csak a háború után volt, amikor kínzó orvoshiány volt Magyarországon. Most néhány éven belül újra „háborús helyzet” lesz Magyarországon, ugyanis akkora, vagy még nagyobb mértékű orvoshiány várható. Voltunk, akik idejében szóltunk, ez most itt a 24. óra 60. perce.
Pécs, 2006. március 31.
|
|
Pontos idő
