|
|
 Hoyyászólás Gáti Júlia HVG-ben megjelent cikkéhez |
Gáti Júlia (HVG 2006. augusztus 5.) cikke a „zöld könyv” kapcsán azt írja, hogy egy „szakmai vélekedés” szerint az egészségügyi ellátórendszer mintegy 10%-ban felelős a beteg egészségi állapotáért. Ez WHO adatsor és nem szakmai vélekedés, nem a hazai egészségügyi rendszerre igaz, az ugyanis magasabb (11-17%). A különböző társadalmi rendszerek fejlettségétől függ, hogy az egészségügyi ellátórendszer (9-19%-ig) mekkora szerepet játszik a betegségek kialakulásában, de nem ez a döntő. A döntő az, hogy a betegség nem az egészségügyben keletkezik, és az egészség sem ott vész el, hanem legalább 50%-ban környezeti, 30%-ban genetikai, és 10-15%-ban társadalmi, szociális, oktatási, kulturális és egyéb okok határozzák meg. Amikor tehát egy egészségügyi programot egy relatíve rossz egészségügyi mutatókkal rendelkező nemzet számára megkonstruálnak, akkor nemcsak a finanszírozási problémákra kellene koncentrálni, márpedig ez a program csak erre (az átlagosan 11%-ra) koncentrál, főleg a finanszírozásra, azon belül is csak a kórházi fekvőbeteg ellátásra. Így egy igen kicsi szegmensét veszi figyelembe az egészségügynek, népegészségügyi és epidemiológiai adatokat, mutatókat egyáltalában nem használ. Közismert, ha egy betegség előfordulását (morbiditását) és halálozását (mortalitását) próbáljuk meg csökkenteni, nemcsak az egészségügyi, hanem az összes többi egészséget meghatározó tényező involválásával lehet eredményes és hatékony. Önmagában az egészségügyi ellátórendszer átalakítása meg sem fog látszani a makro-epidemiológiai mutatókban. Akkor lehet az egészségügyi ellátórendszer kapacitását csökkenteni, ha kevesebb beteg lesz, kevesebb orvoshoz-fordulás, egészségesebb társadalom, akkor lesz kisebb kapacitásokra szükség. Fordítva kezdeni, tetejénél építeni a házat, vagy az alapjainál bontani nem lehetséges, ugyanis, ha nem csökkentjük a morbiditást és mortalitást kiváltó tényezőket, kizárólag a halálozást befolyásoló egészségügyi ellátást, akkor könnyen belátható, hogy a szűkülő kapacitások mellett az idősödő magyar társadalomból egyre több beteg fog beáramlani a szűk kapacitású ellátórendszerbe hosszú várakozási időt és minőségromlást okozva rosszabb statisztikai kimenettel. (Több jó, de kimunkálatlan gondolat is van a „zöld könyvben”, ami használható lehetne, azonban e reflexió nem erre irányul.)
A „zöld könyv” megelőzést negligáló koncepciótlansága kapcsán alkalmatlan mindenféle szakmai vitára (nem is szakmai, hanem társadalmi vitára bocsátottak) az augusztusi szabadságolások alatt.
A megelőzés alapja az egészségügyön belül az alapellátás, a háziorvosi ellátás. A háziorvosi körzetek kb. 10-15%-a betöltetlen, a területi ellátás egyenetlen. A háziorvosi ellátásban ugyanis a prevencióra eddig sem jutott semmi finanszírozás, mint ahogy általában nem jutott a prevencióra finanszírozás (mintegy 95%-ban kizárólag a kurációt, a gyógyítást finanszírozza az OEP).
A háziorvosi alapellátás már most is több sebből vérzik, hiszen kb. 40-45%-ban nyugdíjas korú kollégák alkotják a bázisát, akiket követnek, majd a rövidesen nyugdíjba menő „Ratkó” generáció tagjai. A háziorvosi ellátás finanszírozás felülről zárt a TAJ kártyaszám alapján, tehát „kvázi” vállalkozásokról van szó. A háziorvosi vállalkozásoknak szeptember 1. után kell bevezetniük olyan jelentési rendszert, ami kb. 1-1,5 órával fogja megnövelni az orvos munkaidejét, továbbá az APEH/Kormány a kétszeres minimálbér utáni TB járulék fizetését is bevezeti, akkor a háziorvosi körzetek nagy része anyagilag ellehetetlenülnek, és csődbe mennek. Tekintettel arra, hogy e 2-3 tényező együtt a prevencióra is fog hatni, továbbá a tervezett vizitdíj is (miután elsősorban a háziorvosok látogatják a betegeket, illetve közvetlenül hozzájuk fordulnak) nem elsősorban a szakrendelőkhöz és a fekvőbeteg rendszerekhez, a vizitdíj a minimális paraszolvenciát is kivonja a háziorvosi rendszerből nem gazdagítva a finanszírozását, de a beteg rosszérzését növelve könnyen megjósolható a rendszer teljes ellehetetlenülése. (A háziorvosi paraszolvencia olvadt el leginkább az infláció kapcsán.) Ami egyébként az amúgy is hiányzó, de ebből a programból különösen hiányzó prevenció egyik bázisa lenne. Ez tehát nem, hogy nem old meg semmit, legfeljebb az orvos-beteg találkozások számát fogja csökkenteni, és tovább lehetetleníti el a prevenció meglevő csíráit a háziorvosi ellátásban. Ugyanakkor indokolatlan duplikát vizsgálatok, mentő/háziorvosi ügyelet, diagnosztikai vizsgálatok, fölösleges ügyeleti hívások számának csökkentésével kellene kezdeni (a rendszer alapjainál) a reformot, egy átfogó népegészségügyi koncepció részeként, ahol valóban milliárdok folynak el.
A finanszírozási oldalról való megközelítés több racionális elemet tartalmaz, így a „potyautasokat” is (akik nem fizetnek TB járulékot), azonban felvethető a fölösleges finanszírozás kérdése, amelyet az Élet és Irodalom legutóbbi számában is felvetettek, a gyógyintézeti, szanatóriumi, hidroterápiás, reumatológiai, balneológiai utókezelés, fürdőjegyek stb. kapcsán; muszáj –e az OEP-nek finanszírozni ezeket, és ha igen, akkor mekkora mértékben? Ilyen szolgáltatás számos található, amelyet az OEP-re „lőcsöltek” rá akkor. E fölösleges dolgok tehát nem a beteg emberek ellátását szolgálják.
Ez a program sem erről, sem a prevencióról nem szól sajnos, hanem úgy tűnik, hogy elsősorban gazdasági érdekcsoportok mentén próbál érdekeket érvényesíteni. Néhány hete az Önök lapjában jelent meg az OECD értékelése arról, hogy a magyar egészségügy a hatékonyság tekintetében az egy főre vetített invesztíció minimális volta mellett a harmadik leghatékonyabb rendszer a vizsgált rendszerek között! Éppen ezért úgy gondolom, mint a prevenció iránt elkötelezett orvos, hogy ha a magyar nép egészségi állapotán szeretnénk javítani – márpedig ez a program nem fog rajta javítani, ez biztosan állítható –, egyrészt 4 év alatt nem lehet a születéskor várható átlagos élettartam 6 évvel való megrövidültségét az Európai Uniós átlaghoz képest jelentősen hosszabbítani, ehhez legalább 15, de inkább 20 évnek kell eltelnie, miként az elmúlt évek epidemiológiai válságának oldódása kapcsán is láttunk. Akkor átfogó népegészségügyi program részeként, súlyának megfelelően kellene a finanszírozási és biztosítási reformot megtenni, de nem fő célként kitűzni, ez ugyanis semmit nem fog segíteni a magyar egészségügy állapotán. Nem az állampolgárok, betegek és egészségesek érdekeinek védelmében történik, része lehetne egy átfogó népegészségügyi programnak, finanszírozási kérdéseket azonban nem egy egészségügyi kormányprogramnak kell a fókuszba állítania. Egy kormánynak célja kell legyen az állampolgárok egészségének a védelme, illetve a megromlott egészségi állapotának helyreállítása (prevenció+kuráció együtt). A prevenció el nem hanyagolható, nagyságrendekkel hatékonyabb, állami felelősségvállalást igénylő rendszer, amelyet ráadásul a kivitelezését végző rendszer restrikciója végveszélybe sodorhat. Minden politikai vezetésnek szíve joga, hogy milyen szakértőkkel konzultál, azonban az egyetemi szakembereket általában illik megkérdezni. Ezt most nem tették meg, én magam is ezen újság hasábjain reflektálok erre, de más helyen is meg fogom jelentetni részletes véleményemet, noha nem ott volna a helye
Pécs, 2006. augusztus 7.
Dr. Ember István
ntézetvezető egyetemi tanár
az MTA doktora
p.s:
A Hetek c. újság augusztus 4-ei számában a 3. oldalon megjelent egy beszélgetés a Faluvég című kerekasztal műsorból, amelyben Mihályi Péter közgazdász szó szerint azt mondja, hogy az iskolák mellett az orvosi rendelőket is be kell zárni a posta stb. mellett a kistelepüléseken (a biztosítók és a bankok már elvonultak), és hogy a falvak fölösleges képződmények, Nyugat-Európában nincs falu. Ezt az etatista, küldetéstudatos víziót hallva az ’50-es évek jutnak eszembe…
|
|
|
| Magyar Epidemiológia |  |
| Bejelentkezés | |
|
|
